Eljött a paradicsom

A muskátli és szamócabeszerzés eddigi sikerén felbuzdulva tettünk egy merész lépést - a koktélparadicsom lett a következő projektünk. Itt is az óvatos duhajkodás elvét követtük, meg hát szem előtt tartottuk a hely szűkösségét, így szerényen egy tövet költöztettünk az ablakpárkányra. A szamócával ellentétben a paradicsomot nem lehet átteleltetni, de azért nem akartunk túl nagy beruházást csinálni, ki tudja, mennyire kemény legény, jobb a békesség.

Nagyon örültem, mert ahogy a helyére került, és egy kicsit közelebbről megnéztük, találtunk is rajta egy még meglehetősen zöld, de már elég nagy szem paradicsomot. Tapsikoltam egy sort, hogy jaaajjdejóóó,  pár nap múlva meg is lehet kóstolni. Sajnos itt történt egy drámai esemény: jött egy szelesebb nap, felborult a cserép, és az egy szem várva várt termés lepotyogott. Ejtettem pár könnyet, pár héttel elnapoltuk a hivatalos főkóstolást, és maradt az öröm, hogy egyébként a növény sértetlenül megúszta.

Innentől aztán további izgalmaktól mentesen zajlottak az események. Az az egy szem tő tele lett virággal, és egyszer csak azt vettük észre, hogy lassan a lábunkat is elő kell szedni, ha a termést meg akarjuk számolni. Egy idő után őt is bekapcsoltuk a csepegtetésbe, kapott egy kaspót a további borulások elkerülése érdekében, és gondosan dokumentáltuk az érés különböző fázisait.

Valahogy ebben a időben kezdett erősen fejnehéz lenni a növényünk, így szakszerűen meg kellett karózni. Rendkívüli óvatossággal jártam el, mert nem akartam újabb szemeket gyászolni. Szerencsére régi szobanövény-guru vagyok, akadt itthon karó is, meg kis műanyag C-alakú rögzítők, amikkel mindenféle madzagolás nélkül meg lehetett oldani a rögzítést.

A csepegtetést viszont végül meg kellett szüntetni, mert nem tudtuk annyira lassú cseppszámra állítani, hogy ne öntözzük túl ezt a kicsi földmennyiséget. A termések elkezdtek kirepedni a sok víztől, így áttértünk a napi kétszeri locsolgatásra. Azóta szép, egészséges, édes és igazi paradicsomízű terméseink vannak. Gyakorlatilag 1-2 naponta szüretelünk 3-5 szemet, így egy héten kétszer összejön akkora mennyiség, ami egy reggelihez elég kettőnknek. A képen a termés a kissé csípős retekcsíra társaságában látható, ők ugyanis ízvilágukban remekül passzolnak.

Olvass még arról a linkre kattintva, hogy hogyan hasznosíthatod jól az erkélyt konyhakertként.

Erkély szélén piros a szamóca

Ja, hogy ez eredetileg másképp hangzott: valójában az erdő mélyén piroslott a termés? Esetünkben muszáj volt élnem némi módosítással.

Szóval az úúúgy vooolt, hogy májusban, amikor az évi rendes balkonnövény-beszerzést intéztük (idén megint muskátli lesz, hátha most...), elkezdtünk azon is gondolkozni, mi egyéb teremne még meg a falatnyi erkélyen - olyasmi, amit esetleg meg is lehetne enni. Nyilván nem eladásra szánt mennyiségben gondolkozik ilyenkor az ember lánya, csak a kísérletezőkedv hajtja, illetve a "jöhetnek még olyan idők, hogy jól fog jönni a tapasztalat" volt a mottó. Eszembe jutott zsenge gyermekkorom az alföldi homokpusztán, és hogy az epret milyen könnyű volt termeszteni, meg milyen buli volt a sok termést jól lecukrozni, hűtőben lehűteni és addig enni, amíg a kipukkadás veszélye fenyegetett. Tudtuk előre, hogy attól kell majd félni, hogy nem bírjuk megenni, ami itt az erkélyen megterem, de elgondolkodtunk rajta, milyen vicces lenne ücsörögni a lugas árnyékában, és néha bedobni egy-egy szem epret a szánkba.

Találtunk a kertészetben szép, erős, magukat epernek kiadó palántákat, bepakoltunk hármat, otthon elültettük, locsolgattuk... Aztán két hét múlva meglepődtünk, mert rózsaszín virágok jelentek meg az "eprünkön", amiről tutibiztosra emlékeztem, hogy fehér virága kellene legyen. Irány a net, mi lehet ez? A levele teljesen olyan, mint az eperé, ennyire eltévedtünk volna a kertészetben? Nem volt ugyan ráírva, hogy EPER, de tök olyan volt! Aztán kiderült, hogy szamóca. Kisebb szemek nőnek rajta, de édesebb, mint a nagy testvér. Rejtély megfejtve.

Sok gond tényleg nem volt vele, öntözgettük lelkesen, aztán a párom beüzemelte a csepegtető öntözést. Nem kell nagyon bonyolult dologra gondolni: egy virágláda oldalára, egyészen az aljához fúrtunk egy lyukat, kivezettünk belőle egy vékony csövet, amire tetszőleges távolságban csepegtetőgombákat szereltünk. Nem is az összerakás macera, a beállítással kell napokat játszogatni, míg a megfelelő sebességet kitapasztalja az ember. Innentől viszont egyszerű a dolgunk, csak figyelni kell a tartályként működő ládát, ha kell, utántölteni, meg kéthetente virágos növényhez való oldattal tápozni.

A virágdömping mellett a tövek ezerrel elkezdték hozni a kacsokat is, és egy idő után nagyon nagy volt a kísértés, hogy az összes létező virágládánkba szaporított szamócát tegyünk. Itt vállaltunk egy kis kompromisszumot: egy üres ládába átvezettük a legcombosabb új hajtásokat, a többit lemetszettük, ezzel is innentől arra kapacitálva az ültetvényt, hogy mostantól inkább a virágzásra és a termésre koncentáljon. Tudom, önző szemetek vagyunk, de hát ezért vettük őket.

És itt a termés:

Az első lépés a haszonnövények felé

Amellett, hogy nyáron "kertészkedünk", szeretünk télen is zöldekkel foglalkozni. Ez sokáig csak a szobanövényekben fejeződött ki, aztán jött a töves karácsonyfa, majd a csírák. Úgy kezdődött, hogy találtam az egyik drogériában egy csíráztató üveget leértékelve. Persze, ők sincsenek hülyéből, magokat is tartottak. Nem gondolkodtam sokáig rajta, hazajött velem az üveg is, meg pár tasak mag is. Aztán itthon elkezdtem gondolkodni, hogy te jó ég, mit vettem a nyakamba. Kiderült, hogy nem is igényel sok energiát: egy éjszakára beáztatod őket, aztán reggel meg este leöblögeted egy kis langyos vízzel, és nő magától. (Azért ennyire nem volt egyszerű a történet, de ezt majd egy másik bejegyzésben bővebben kifejtem.)

Valamikor január táján, amikor már megvoltak a kedvenceink - köztük a napraforgó - , a pasi feltette az ártatlan kérdést: miért nem ültetünk el párat? Itt előbújt belőlem az őstermelő, és elkezdtem hozni a kifogásokat, hogy hát ez nem vetőmag, azt kezelik mindenfélével, meg kártevők ellen, meg más fajta, biztos nem lesz belőle rendes termés, blablabla. De az ember olyan lelkes volt, hogy ráhagytam. Nem is tétlenkedett, fogott pár magot, beáztatta, elültette, locsolgatta. A meténghez hasonlóan a napraforgók sem siették el a növekedést, de ők legalább túlélték az ominózus wellness-hétvégét, és szépen lassan fejlődtek.

Előző májusban kaptam szívbéli barátosnémtól egy nagy adag szintén napraforgómagot. Akkor már nem háborgattam őket, mert a mellékelt - egyébként rendkívül részletes - útmutató március-áprilisra taksálta az ültetés idejét, akkor meg már jócskán május második fele volt. Gondoltam, adjuk meg nekik az esélyt, hogy legyen belőlük valami, majd jövőre elültetem őket.

A párom napraforgó-projektje továbbra is sikeresnek mutatkozott, így márciusban vettem én is egy lendületet, és kibontottam a vicces tavalyi csomagot. Azt tudni kell, hogy a cucc az Ikeából származott, és alapvetően dekorációs elemnek szánták a tartalmát, direkt városi lakásba, olyan embereknek, akik kertet csak képen láttak - tehát olyan egyszerű és ötletes, hogy a kudarc eleve kizárva! Adva van 3 biológiailag lebomló anyagból készült "cserép", 3 darab kb. 5 centi átmérőjű, barna tabletta formájúra préselt izé, amiről azt állították, hogy az a termőföld - na itt nagyon hangosan kezdtem röhögni - és 3 csomagban magok. Semmi dolgom nem volt, csak 4,5 deci vizet kellett önteni egy edénybe, beledobni a tablettákat, és várni egy percet. El sem tudtam képzelni, mi lesz ebből, némi hitetlenkedéssel az arcomon nekiálltam. Na, ilyet még nem láttam! Mint valami rossz sci-fiben, a tabletták olyan sebességgel kezdtek el megduzzadni a víz hatására, hogy attól féltem, le kell majd zárni a komplett kerületet, és hívni a katonaságot lángszórókkal, meg lézerágyúval, hogy megállítsák. Pillanatok alatt beszívták a vizet, és csodák csodája, ott volt a szemem előtt valami, ami tényleg döbbenetesen hasonlított egy jó kis humuszos talajhoz. Instant föld!!! Pusztulás!

Amint magamhoz tértem, elosztottam az izét (komolyan nem tudom földnek hívni) a 3 "cserépbe", belepakoltam a magokat, rá még egy kis izé, közben nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. Kitettem őket az ablakpárkányra, rájuk pakoltam egy-egy tűvel kilyuggatott műanyag tejfölöskupa-fedőt, és jött a várakozós időszak. Mondhatni megversenyeztettük a projektjeinket.

Egészen addig döccenő nélkül ment a dolog, mígnem elértünk addig a pontig, hogy már kint sem volt annyira hideg, de még nem nagyon akaródzott kitenni a növénykéket, mert még hajnalban fagyhatott. Ekkor kezdtek el a biológiailag lebomló tartók penészedni. Most mi legyen? Odakint mégiscsak jobban szellőznének, bent mégse lélegezzük be a spórákat. Ha meg hideg lesz, éjszakára behozzuk őket, mégiscsak kinti növények. Dióhéjban ez volt az érvelés, kitettük őket - csak az enyémeket - a külső párkányra, a párom példányai, mivel ők jól viselkedtek, maradhattak még benn.

Nem is volt semmi baj, néhány hét alatt nagyon durván beelőzték a kis mutánsaim a normál vetésű egyedeket. Már akkorák voltak, hogy lebomlócserepestül-mindenestül egy-egy rendes méretű cserépbe el is ültettem őket. További pár hét alatt majd fél méteresre megnőttek a párkányon, egyszer csak azt vettem észre, hogy nem lehet tőlük kilátni. Komolyan, nem akarom tudni, mi volt abban a "földben"! Végül a párom korábbi vetésű bio napraforgói nyertek, ők kezdtek először virágozni. Ott figyeltek a friss telepítésű lugas mellett üdítő napsárga színfoltként.

Az enyémek is kezdtek bimbókat hozni, mikor újabb horror: megjelentek a tetvek. A pasi problémamegoldó üzemmódba kapcsolt, mindenképp vegyszermentes megoldást akartunk, ha már eddig eljutottunk, ne most kelljen elrontani a termést. A népi bölcsesség több forrásból érkezett (szomszéd néni, internet): hideg vízzel, vagy tömény szappanos vízzel kell őket lepermetezni. Az előbbit gyakrabban kellett volna csinálni, hogy Őfőtetűségei megmoccanjanak, de azért ezt próbáltuk ki először. A hatásfokát nem találtuk kielégítőnek, így aztán bekeményítettünk. A szappannak megvan az a jó tulajdonsága, hogy oldja a zsírt - a tetvek hátán lévő olajos réteget is, amely a kiszáradástól védi őket. Kb. 2-3 alapos átspricceléstől az összes kis dög elpusztult, akik meg mutatóban ott maradtak, azokkal meg végzett a pár nap múltán megjelenő biológiai hadviselés: megérkeztek a katicák.

Így aztán happy end lett a vége: nekem is kinyíltak a mutánsaim, a párom meg most várja a termést.

Na ő nem tudom, kitől tanulta, hogy milyen színűnek kell lenni, de mindenesetre vicces...

Az árnyas erkély

A magról szaporítás macera. Nem kicsit. Az elején igazán lelkesek voltunk: elolvastuk a webes szakirodalmat a meténg vetése, nevelgetése témájában, és januárban(!!!) nekiálltunk a feladatnak. Szereztünk direkt erre a célra gyártott papírtartókat - a klasszikus papír tojástartó ugyanolyan jó - , raktunk bele fincsi combos virágföldet, magok szín szerint gondosan szortírozva rászór, betakargat, finoman ötözget, vár...

Néhány hét múlva - nem kell ezt a kihajtás dolgot elkapkodni - nagy erőlködés jelei kezdtek mutatkozni a meténgbölcsiben. Először csak kicsit megemelkedett a talaj, aztán óvatosan kikukucskált néhány hajtás. Megörültönk, hogy né, ebből tényleg lesz valami, és lelkesen locsolgattuk a bébiket. Amikor már 2-4 levelük is nőtt a cérnavékony száron - ekkor már voltak vagy másfél hónaposak, tehát tényleg nem kapkodó idegbeteg növényekről van szó - akkor mentünk el egy hétvégére wellnesselni. Az előzetes kiadós locsolás ellenére két nap alatt a komplett ültetvény kipurcant. Ekkor már elég rendesen benne jártunk a márciusban, úgyhogy úgy döntöttünk, idén pihentetjük ezt a témát, és jövőre újra megpróbálkozunk.

Hogy azért sikersztori is legyen mára - meg mert beígértem - elmesélem, hogy lett idén nyárra árnyék az egyébként tűző napon forrósodó erkélyünkön. Már tavaly pörögtem ezen a dolgon, mert szeret(t)ünk (volna) sokat ülni az erkélyen, de gyakorlatilag csak napkelte előtt és délután 5 után volt árnyék, és a délutáni árnyékosság nem feltétlenül jelenti a kellemes hűvöset, mert a falak még órákig ontják magukból a hőséget.

Itt is igénybe vettünk némi szaksegítséget, bebotorkáltunk egy kertészetbe, és feldobtuk a témát az illetékeseknek. Amikor felsoroltuk a célterület paramétereit, nem dúskáltak az ötletekben, gyakorlatilag csak a vadszőlő jött szóba. Két fajtáját is beszereztük, repkényszőlőt a kertészetből, közönséges vadszőlőt pedig az anyám kertjéből. A kettő között, mint kiderült, nemcsak alaki különbség van: a repkényszőlő tapadókorongokkal, a közönséges vadszőlő kacsokkal kapaszkodik.

Itt volt egy vicces momentum: mikor hazaértünk a kertészetből a frissen beszerzett palántákat büszkén lobogtatva, jött a nagy elképedés. Ahogy tüzetesebben körbenéztük az udvart (igen, ahol lakunk), több helyen is felfedeztük ugyanazt a növény, amire pár perce sikerült beruháznunk. Nem estünk kétségbe, mert a beszerzett mennyiség igencsak jelképes volt, mi meg rendes árnyékot akartunk. Azt már tudtuk, hogy a vadszőlőt bujtással (is) lehet szaporítani, így a kertészetből szerzett példányok átültetésével egy időben felavattunk egy másik virágládát erre a célra is. Nem bonyolítottuk túl: ládába föld, hajtások rá, a tetjére megint föld, aztán locsolgatás és hadd szóljon. Pár héttel később aztán megérkeztek a közönséges vadszőlő tövek is. Persze itt is ki kellett várni, amíg emberes méretű lett a populáció, de a vadszőlőnek van egy sztahanovista hozzáállása a világhoz - iszonyú gyorsan hajt. A bujtás is teljes siker volt, néhány hét után le lehetett vágni a hajtásokat az anyanövényről, mert ennyi idő alatt olyan gyökérzetet fejlesztettek, hogy ihaj! Az áttelelés sem volt gond, miután elszórták a leveleiket, kinn maradtak az erkélyen, kicsit bebugyoláltuk a ládákat - biztos, ami biztos - és tavasszal mindenki újra hajtott ezerrel.

Tehát az alapanyag meg is lett idén júniusra, már csak ki kellett találni egy olyan megoldást, amire szépen fel tud futni. Kinéztük az erkély keleti oldalát, ez ad majd otthont a vadaknak, így ki tudunk majd csücsülni akár reggelizni, vagy egy kávéra. Volt azonban egy aprócska probléma: hogyan építsünk stabil lugast fúrás nélkül? Már említettem, hogy a lakást béreljük, nemrég csillivillire fel lett újítva, ha én lennék a tulaj, én is infarktust kapnék, ha jönne az ötlettel a kedves bérlő, hogy akkor ezt a tartófalat most szétfúrkálnánk, mert kell a rögzítés a lugasnak. Viszont az sem jó, ha nyáron elviszi az egészet az első zivatar - egy ilyennek azért van súlya, ha lezúg a másodikról, az enyhén szólva is balesetveszélyes, nem szólva az anyagi kárról, meg a banyekpedigmennyitmelóztunkvele faktorról. Szóval a lecke fel volt adva.

A pasi egy hasznos jószág, ezt már többször bizonyította. (Akkor szerettem bele sokadjára, amikor egyszer elgurult a gyógyszere és hirtelen felindulásból megjavította a mosógépet. Hát istenem, a szerelő már húzta az agyunkat vagy 2 hete, hogy most éppen mér nem ér rá. A mosnivaló meg gyűlt...) Persze, hogy most is kitalálta, hogy hogy legyen. A megoldás 2 darab L alaban összehegesztett zártszelvény (a férfiak ezt biztos értik, a nők meg keressenek rá a neten) 10 centinként kifúrva, szépen lefestve, jó sok gyorsszorító, csavarok, meg igény szerinti mennyiségű polc. A technikai részletekkel nem untatnám a nagyérdeműt, mert alapvetően itt mégiscsak növényekről van szó, de ha valakit érdekel, szóljon, vagyok annyira grafomán, hogy leírjam neki. Viszont a végeredményt muszáj közkinccsé tennem:

Hihetetlen, de már most is olyan árnyékot ad, hogy simán el lehet lenni az erkélyen kb 10-11 óráig a hőguta komoly veszélye nélkül. És a helyzet csak javulni fog. 

Igen: ami mellette figyel, az egy kifejlett napraforgó. Legközelebb az ő története következik.