Nagyon örültem, mert ahogy a helyére került, és egy kicsit közelebbről megnéztük, találtunk is rajta egy még meglehetősen zöld, de már elég nagy szem paradicsomot. Tapsikoltam egy sort, hogy jaaajjdejóóó, pár nap múlva meg is lehet kóstolni. Sajnos itt történt egy drámai esemény: jött egy szelesebb nap, felborult a cserép, és az egy szem várva várt termés lepotyogott. Ejtettem pár könnyet, pár héttel elnapoltuk a hivatalos főkóstolást, és maradt az öröm, hogy egyébként a növény sértetlenül megúszta.
Innentől aztán további izgalmaktól mentesen zajlottak az események. Az az egy szem tő tele lett virággal, és egyszer csak azt vettük észre, hogy lassan a lábunkat is elő kell szedni, ha a termést meg akarjuk számolni. Egy idő után őt is bekapcsoltuk a csepegtetésbe, kapott egy kaspót a további borulások elkerülése érdekében, és gondosan dokumentáltuk az érés különböző fázisait.
Valahogy ebben a időben kezdett erősen fejnehéz lenni a növényünk, így szakszerűen meg kellett karózni. Rendkívüli óvatossággal jártam el, mert nem akartam újabb szemeket gyászolni. Szerencsére régi szobanövény-guru vagyok, akadt itthon karó is, meg kis műanyag C-alakú rögzítők, amikkel mindenféle madzagolás nélkül meg lehetett oldani a rögzítést.
A csepegtetést viszont végül meg kellett szüntetni, mert nem tudtuk annyira lassú cseppszámra állítani, hogy ne öntözzük túl ezt a kicsi földmennyiséget. A termések elkezdtek kirepedni a sok víztől, így áttértünk a napi kétszeri locsolgatásra. Azóta szép, egészséges, édes és igazi paradicsomízű terméseink vannak. Gyakorlatilag 1-2 naponta szüretelünk 3-5 szemet, így egy héten kétszer összejön akkora mennyiség, ami egy reggelihez elég kettőnknek. A képen a termés a kissé csípős retekcsíra társaságában látható, ők ugyanis ízvilágukban remekül passzolnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése